35. fejezet: Szerelem és veszedelem

"Lucy szemszöge"
Valami nem stimmel. Olyan állatiasan érzem magam. Mintha bármikor megtámadnék valakit. A tegnapi az erdőben nem volt véletlen. Inkább megyek suliba. Elindultam és út közben úgy éreztem mintha figyelnének. Amikor odaértem a sulihoz, mindenki valami új diákról beszélt. Gyorsan megkeresem Rosát! De ő nincs sehol. Odamentem Violához.
- Szia, nem tudod, hol van Rosa?
- Szerintem beteg. Már tegnap is rosszul nézett ki. Miért keresed?
- Az új diákról akartam kérdezni. Te tudsz róla valamit?
- Csak azt, hogy fiú. Többet én sem tudok.
- Köszi, ez is sokat segít.
- Örülök.
Rossz erőt érzek. Még az enyémnél is gonoszabbat.
- Te lennél Lucy?- szólt egy fiú hang.
- Igen. Miért?- fordultam meg. Egy egész helyes srác állt előttem.
- Az igazgatónő azt mondta, hogy körbevezetsz.
- Ezt mondta?- mért bíz rám ilyesmit?
- Igen.
- Akkor gyere!- karon ragadtam és elcibáltam.- Hogy hívnak?
- Rob.- éjfekete haja és sötét szeme van. De a szeme... engem nyugtalanít.
A szeme olyan sötét zöld mintha a szívembe is belelátna.
- Mi a baj?- kérdezte. Egy kicsit elbambultam.
- Semmi.
- Ki az ott?- mutatott Violára.
- Gyere, bemutatlak neki!- úgy kellett elráncigálnom odáig.
- Szia! Ő ki?- kérdezte Viola.
- Ő itt Rob, az új diák. Rob, ő itt Viola.
- Örülök a találkozásnak, Rob!
- Én is!- mondta gépiesen.
- Figyelj Viola! Körbevezetnéd? Nekem van egy kis elintéznivalóm.- mondtam és már ott is hagytam őket.
Engem ez a Rob nyugtalanít! Annyira elgondolkodtam, hogy nem találtam a szekrényemben a könyvemet. Kotorásztam, kotorásztam nem találtam meg. Erővel becsaptam a szekrény ajtaját és belevertem egyet.
- Kire vagy mérges?- kérdezte egy hang.
- A kémia könyvemre. Egyszerűen nem találom.
- Szóval azért vertél be a szekrénynek, mert nem találsz valamit?
- Igen.
- Egy biztos. Akkora fülest tudsz lekeverni, mint a ház.- csak most vettem észre, hogy ez Castiel.
- Te még nem tudsz semmit az én erőmről!- mondtam, szembefordultam vele és gonoszan kezdtem vigyorogni.
Erre felmentem a tetőre. Mi lelt engem? Mintha az épületet megszállta volna a gonosz. Ehhez anyának is köze van. Felültem a korlátra és megtapogattam a sebhelyet a kezemen. Ez az erdőben történt. Amikor találkoztam vele. A szemem láttára szívta ki az emberek vérét. Gyermekemnek szólított. És én hittem neki. Elhittem, hogy rossz emberek vérét szívja ki. Elkezdtem könnyezni. Az én esetemben vér csurgott a szememből. Azt mondta, hogy anyám önként engedte ki! De akkor miért akart inni a véremből? Ezeken gondolkoztam amikor kinyílott az ajtó...
"Armin szemszöge"
Olyan furcsa minden. Igaz, hogy én a játékommal vagyok elfoglalva, de feltűnt, hogy valami megváltozott. A folyosók csendesebbek, és az emberek zombiként járkálnak. Mintha minden lelassult volna. Ma nem találtam a játékkonzolomat. Még a tesómat is megkérdeztem.
- Elvesztetted a játékodat?
- Igen.- mondtam duzzogva.
- De hogy, amikor mindig a kezedben van?
- Éppen ez az!
- Hol jártunk ma?
- Te a butikban, én a suliban.- amikor Alexy beteg, mindig elmegy vásárolni. Szerinte jobban gyógyít mint az orvosság.
- De a suliban hol?
- Voltam a tetőn, a folyosón meg a teremben.
- Nem hagytad a tetőn?
- Most hogy mondod...
- Akkor nézz fel!- igen, nekünk úgymond "mindent látó" szemünk van. Szóval átlátunk a falon, fán, de a ruhákon nem! A Nagyfőnök direkt úgy intézte. A lényeg az, hogy felnéztem és tényleg ott volt a játékom. De mást is láttam. Lucy fent sírdogált.
- Alexy, meló van!
- Micsoda?
- Lucy fent sírdogál. Vigasztald meg és ha ott vagy lehoznád a játékomat?
- De miért nem te mész fel?
- Én nem értek a vigasztaláshoz. Én férfi vagyok!- úgy hadonásztam a kezemmel, hogy bevágtam a kezem és felordítottam.
- Jól van, te férfi állat!- mondta gúnyosan Alexy.
Néztem ahogy Alexy felmegy.