37. fejezet: Mi is történt valójában?

Írói megjegyzés
" Ez egy visszaemlékező rész, amikor Lucy megismerkedik vele."
Írói megjegyzés vége
"Lucy szemszöge"
Éppen anyámhoz igyekeztem mágiát tanulni. A tiltott varázslatokat vettük számon. Belépek a tanácsterembe és látok egy helyes srácot anya oldalán. Anya észrevett.
- Szia, Lucy! Ő itt Spance (Szpensz).
- Szia!- köszöntem neki. Még csak 1456 éves voltam. Szinte gyerek.
- Szia! Akkor te vagy Lucy.- mondta és rám mosolygott. A mosolya szívdöglesztő volt.
- Lucy mondanom kell valamit.- szólt közbe anya.
- Mit?- kérdeztem mit sem sejtve.
- Spance lesz a vőlegényed.- ezt úgy mondta mintha azt mondta volna, hogy a pokol nem séta galopp. Kiakadtam, filmszakadás, földindulás, minden volt a fejemben.
- Mit dumálsz, Stephania?!- tudom, hogy az anyám meg a Sátán, de akkor is!
- Lucy, nyugodj meg!- mondta anya.
- Lucy, ez nem olyan szörnyű...- mondta Spance.
- Neked meg végképp nincsen hozzászólási jogod ehhez az egészhez!- ordítottam szegény fiú arcába.
Kirohantam az egész palotából és mentem a barátnőimhez. Elmondtam nekik mindent.
- És legalább jó pasi?- kérdezte Shana.
- Hát... igen.
- Akkor nincsen probléma.
- De van!
- Figyelj! Lásd pozitívan a dolgokat!- a pokolban vagyunk, de oké...
- Igaza van! Előbb ismerd meg, utána ítélkezz!- mondta Suzie.
- Rendben, csajok. De csak értetek!
- Úgy legyen.- mondták kórusban.
Szépen visszablattyogtam a palotába.
- Mikor lesz az esküvő?- tettem fel a költői kérdést nekik.
- Akkor előbb ismerjük meg egymást.- mondta Spance.
- Rendben. Délután a holtak árkánál!- mondtam és ő elmosolyodott.- Mit mosolyogsz?
- Imádom, ha a nő van felül...
- Akkor viszlát, perverz!- mondtam mosolyogva.
Igen. Így találkoztunk először. Aztán találkozgattunk. Egymásba szerettünk és járni kezdtünk. De aztán jött neki az első küldetés...
- Miért mész el?
- A Földön zűr van és engem küldtek. Nem hagynálak itt, ha nem lenne muszáj.- és kaptam tőle egy csókot. Igen fülig szerelmes voltam. A küldetés sikerrel járt. Magasabb pozícióba helyezték. Egy különleges feladatot kapott. Neki kellett őriznie Pandora szelencéjét. A rosszak legrosszabbikát. Egyszer újra a Földre ment. De nem ugyanaz az ember tért vissza.
- Mi történt veled?- néztem a nyakát.
- Csak egy seb, semmi más.
- De ez mégis más!
Nem hagyott nyugodni a dolog. Jelentettem anyának a dolgot. Elküldte kivizsgálásra de ő ellenkezett. Végül csak elvitték erőszakkal persze.
- Hogy van?- kérdeztem az ápolót.
- Rendbe fog jönni.
Bementem hozzá. Ez így ment hetekig. Mindig azt felelték, hogy rendbe fog jönni. De csak feküdt. Alig tudott szólni pár szót. Amikor szólt akkor is hülyeséget. Egyszer, amikor egyedül voltunk, intett, hogy menjek közelebb. Odaraktam a kezem a kezébe. Erre ő hirtelen megszorította és a szájához emelte. Azt hittem, hogy kezet akar csókolni. Gyakran csinált ilyet. Beleharapott a kezembe. Az egész világ megfordult velem. Elájultam és utána nem emlékszem semmire. Felébredtem és a karjaiban találtam magam. Éppen futott. Utánunk őrök siettek. Rándultam egyet és kiestem a kezéből. De rántottam magammal őt is. Az őrök egyik része engem védett a másik pedig éppen elfogták a szerelmemet. Ismét elsötétedett minden. Anya mellett tértem magamhoz.
- Úgy megijedtem!- kiáltott fel anya.
- Hol van?- értette és lehajtotta a fejét.
- Őt már nem látod.
- Miért?- kérdeztem hisztérikusan.
- Ő egy szörny.
- Mi történt?
- Amíg a Földön volt, vámpír lett. De ő démon is egyben. Nem lehetnek keverékek. A hatalma veszélyes. Nem lehettek együtt.
- Látni akarom!
- Gyere!
Kimentünk és ott volt. Véresen és összeverten. Ki volt feszítve a keze az előtér gerendáihoz.
- Mi lesz vele?
- A boszorkányok bezárják egy börtönbe és egy átkot mondanak rá. Onnan nem jön ki.
- És nekem mit kell tennem?
- Neked kell kimondani az ítéletet.
Elkezdődött a szertartás. Nyolc boszorkány és ő. Anya és én a trónon ültünk. Elém hozták a bűnöst. Felolvasták a vétkeit. Felálltam és neki címeztem a szavaimat.
- Csak mond meg: miért? Miért tetted ezt?- mondtam érzelemmentesen.
- Érted. Kettőnkért.- rám mosolygott. A vér beterítette az arcát. Megsimogattam a haját és gyengéden végig simítottam az arcát. Aztán teljes erőből arcon ütöttem. Régen kapott már tőlem pofont, de azok ehhez képest pöckölések voltak. Az őröknek úgy kellett megtartani, nehogy hátrarepüljön.
- Ne hazudj!- mondtam.
- Nem hazudok!
- Emlékszel mennyire szerettük egymást?- kérdeztem.
- Igen.- mondta és egy csepp vér kigördült a szememből.
- Így tudom, hogy mikor hazudsz és mikor nem! Szóval miért?- ordítottam. Az egész pokol előtt.
- Sosem tudod meg!- mondta gúnyosan.
- Igazad van. Sosem tudom meg. Az áldásom a bebörtönzésére!- mondtam és elvezették.
- Jól döntöttél.- mondta anya. Én kirohantam volna a világból.
Benne bíztam a legjobban. Őt szerettem a legjobban. Kirohantam a palotából és ott volt Máté. Ő megvígasztalt és segített túltenni magam rajta. De ez az emlék mindig bennem maradt.